Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hazajáró lélek (Hárs Ernő költő vallomása Magyaróvárról)

Hárs Ernő

 

Hazajáró lélek

 

 

“Hazai látogatás” című versemben, melyet Franyó Zoltán, a temesvári polihisztor műfordító németre is lefordított, hiába irtam azt hajdani óvári életem közelebbi éa távolabbi kisérőtársairól, hogy

 

“S ha léteznek még messze valahol,

nekik is éppígy fáj a szétsodortság,

mint neked , aki mindig arra vágytál,

hogy csak te válozz, ők maradjanak?”

 

egy kicsit minden fordítva történt.

Az alatt a több mint hatvan esztendő alatt, mely 1938.évi érettségim éa a fővárosba költözésem óta eltelt, inkább én lettem az, aki különböző hazahívó szálakba kapaszkodva megmaradtam a réginek, míg egykori környezetemben szinte minden megváltozott.

Érdekes módon a nagy fordulatot nem a háboru hozta, pedig éppen elég nagy megpróbátatást jelentett mindannyiunknak, akik koromnál fogva kénytelenek voltunk átélni. Amikor 1945 májusában Budapest ostromának poklából szabadulva, obsitos karpaszományos szakaszvezetőként - rokkant bokával - egy kis erőgyűjtésre hazatértem az akkor még városszerte Akóts-malomként emlegetett szülői házba, a felrobbantott Lajta-híd kivételével mindent az eredeti helyén találtam. S nemcsak a jólismert hajdani környezetet láthattam viszont, de a régi kedves arcok is újra elémbukkantak, mintha a nagy világfelfordulás egy rövid átmeneti időre valamennyiüket e békés szigetre sodorta volna. Lényegében ez volt a helyzet az 1948-ban tartott tizéves érettségi találkozónkon is. A patinás piarista gimnázium főbejárata feletti egykori osztálytermünkben összegyűlve, áldottemlékü oaztályfőnökünk, Todorán József jelenlétében idéztük fel az együtt töltött nyolc esztendőt, s gondoltunk egytúttal azokra, akik már nem lehettek velünk. Jómagam versben is megemlékeztem nagyon közeli jóbarátomról, Koppány Albertről, aki 1944 őszén Erdély védelmében halt hősi halált. Mikor estére visszaérkeztem pesti lakásunkba, a rádióból a szocialista táborból kiátkozott Tito-féle Jugoszláviára szórt szidalmak és fenyegetések harsogtak, Péter-Pál napja volt, junius 29-ike.

Ezután rohamos ütemben borult be felettünk a politikai égbolt.

A nyár végére bekövetkezett az iskolák államosítása. A szélnek eresztett szerzetesek közül az igazgató Bécsbe, a szigoruságáról hires, nagytudású számtan-fizika tanár, Nagy József Pannonhalmára, Szüts Ferenc, egykori francia tanárunk éa cserkészparancsnokunk pedig a halálba menekült .Ugyanebben az évben gördült le a mindannyiunk életét húsbavágóan befolyásoló vasfüggöny is. Míg az év első felében, bécsi tárgyalásokon résztvevő fiatal diplomataként kétszer is átléphettem nyugat felé az országhatárt, sőt március 15-ike körül magyarországi élelmiszerbeszerző körútra indnulva, a bécsi követség diplomata rendszármú kocsijával szülővárosomban is megfordulhattam, az év második felére végleg befellegzett a koalíciós időszak pünkösdi királyságának. Bécs, amely ősszel megkapta az általunk azovjet parancsra visazautasitott Marshall-segélyt, karácsonyra kifényesedett, mi pedig hosszú időre sötétségbe merültünk. Öcsém az augusztus 20-iki hegyeshalmi búcsú lehetőségét kihasználva, az utolsó pillanatban még kijutott Ausztriába, a disszidált hozzátartozót nyilvántartó káderlap nem csekély gondjával terhelve meg amúgy is kétesre vált hivatali egzisztenciámat. De nekem mind feleségem, Sándor Judit operai pályája, mind az irodalom, de legfőképpen szüleim ellátatlansága miatt feltétlenül maradnom kellett. Apámat mint az óvári főhercegi uradalom, majd 1945 után az uradalom helyén alakult mezőgazdasagi szövetkezet központi irodájának pénztárosát, 1946-ban, hatvanéves korában, párhavi végkielégítéssel elbocsátották. Nyugdíjat gazdatiszti rangja miatt nem kapott, s még az SZTK-jogosultságát is elveszítette. Egészségi állapota miatt fizikai munkát nem vállalhatott, s így anyammal együtt teljesen arra a segítségre szorult, amit feleségemmel neki nyújtani tudtunk.

Ezután több évig nem utaztam haza Óvárra, inkább a szüleim látogattak meg bennünket. Súlyos tapasztalatok kényszerítettek erre a szerepcserére. A nyugati határ felé történő utazás olyan személyek számára, akik nem a környéken rendelkeztek állandó lakhellyel, a legkevésbé sem volt tanácsos. Közvetlen forrásból tudtuk, hogy Szabó Lőrinc lánya, Kisklára 1949 őszén, Óvárott élő sógornőjéhez utazva, milyen megalázó torturán ment keresztül, miután leszedték a vonatról és egy éjszakán keresztül faggatták Hegyeshalomban feltételezett disszidálási tervének részleteiről.

A helyzet némileg javult 1954-ben, a Nagy Imre féle nyitásnak köszönhetően, hogy azután 1956 késő őszén rövid időre teljesen szabaddá váljék a nyugat felé vezető ut, A forradalmi napokban szüleim számára a levéli-uti laktanyánál eldördült sortüznél sa nagyobb megrázkódtatást jelentett, hogy a postai kapcsolatok megszünése folytán nem kapták meg a szokásos ellátmányt. Csak november közepén tudtam nekik egy Óvárról teherautóval Pestre érkezett ismerős utján pénzt küldeni, majd hamarosan személyesen is meglátogattam őket. Mint már említettem, számomra nem jöhetett szóba a külföldre távozás, de azért nem akármilyen érzés volt a postaépület előtt ácsorogva, végignéznem, ahogy szinte menetrendszerűen indultak a buszok a pusztasomorjai határ felé. Frigyes főherceg egykori személyi titkára - mint hallottam - egészen az átkelésig kisérte Amerikába induló fiát, hogy bucsuzóul még néhány utolsó jótanácsot adhasson neki.

Azután a dolgok lassan visszazökkentek a régi kerékvágásukbat. Éltük tovább, ahogy lehetett, viszonylag tisztességes kompromisszummal, azt a sorsot, amely kiszabatott ránk,

A hatvanas évek elején, miután a magyar kérdés lekerült az ENSZ napirendjéről, annyira megenyhült a politikai klíma, hogy húsz év után, l964-ben megjelenhetett a második (hivatalosan az első) verseskötetem, a”Csillagóra”, Ispánki József, volt polgári iskolai igazgató meghivására 1965 őszén Z.Szabó László bevezetőjével a művelődési otthonná átalakított hajdani Trieszt-szállóban mutatkozhattam be szülővárosom közönsége előtt már országosan is jegyzett költőként. A rendezvényen feleségem szintén fellépett. Valójában az ő személye képezte a megfelelő látogatottságot biztosító vonzerőt.

Ekkor már nem hazatértem Óvárra, hanem csak félnapos látogatásra érkezett vendég voltam. Szüleim, miután magas életkoruk és különféle betegségeik miatt többé nem voltak képesek magukat fenntartani a nyáron rendkívül kellemes adottságokkal rendelkező, de télen a modern komfort hiányában meglehetősen rideg lakhelynek minősülő Akóts-malomban, 1961 legelején átköltöztek Győrbe, a Rába-parti evangélikus egyházi központ és diakonissza unokatestvérem védőszárnyai alá. Itt még hat évig adatott élniök, ha nem is jó egészségben, de legalább a mindennapi gondok terhétől mentesülve. 1966 végén halt meg az anyám, az apám egy hónap mulva követte.

A szülői ház, majd szüleim elvesztése után a kifosztottság érzetének ujabb fájdalmaival ismertetett meg gyermek- és ifjúzkorom színhelyének fokról-fokra bekövetkező, szinte teljes mértékű megváltozása. Gyümölcs-és veteménykertünket még a negyvenes évek végén elvették, és a fákat kiirtva, hozzácsatolták az egykori jégpálya helyén létesített gyermekjátszótérhez. Ezután átrendezték a házunk körüli vízhálózatot. A Lajtát kibetonozták és átkeresztelték Malom-csatornának, holott a mellette vezető gyalog- és kerékpárutat évtizedek óta Lajtaszernek hívták, és az Akóts-malom az 5-ös hászámot viselte. A házunk oldalát mosó és a hajdani malomkereket forgató, valamint a régi vágóhíd szennyét elvezető csatornát betemették. Az egykori Kanális, ahová fürödni jártunk, lett a Lajta, de úgy, hogy a partmenti növényzetet tökéletesen kiirtottak az utolsó csenevész fűzfabokorig. De ez még nem volt minden. Nyomtalanul eltűnt a házunk előtti két nagyobb és két kisebb halastó, a régi Lajta által elválasztott két vásárteret pedig beépitették lakóházakkal, illetve teleültették nyárfákkal. Ez utóbbiak karéjában épült fel a Kossuth-gimnázium, ahová 1969-ben az óvári középiskolai oktatás 230-ik évfordulójanak megünneplésére meghívást kaptam. Az egyetlen még élő óvári világi tanárunkkal, Zwickl Pállal és több kedves régi iskolatársammal, köztük a leghűségesebbel, a néhány évtől eltekintve egész életét szülővárosában eltöltő Hajdu Frigyes agráregyetemi docenssel való találkozás öröme sem enyhíthette a köröttem tapasztalt óriási változások okozta döbbenetet. Nem voltam felkészülve az áhítattal őrzött régi emlékképek és a valóság ilyen kíméletlen ütközésére. Egy 1958-ban Mosonmagyaróvárról kiadott utikalauz még a jólismert romantikua diszletektől körülvett Akóts-malom fényképét tartalmazta illusztrációként, és ugyanebben az évben még éppugy fürödtem kislányommal és tudós osztálytársam, Neugebauer Jenő népes családjával együtt a korábbi Kanálisban, mint harminc évvel azelőtt.

Dehát az ember lassan mindenhez alkalmazkodik. Így már abba sem szakadt bele a szívem, hogy az 1989-ben a gimnázium negyedévezredes fennállásának alkalmából rendezett és szoboravatással is egybekötött nagyszabású ünnepség résztvevőjeként újabb változást kellett észlelnem a néhány száz méterrel arrébb emelkedő hajdani otthonomon. Az épület egykor általnnk elfoglalt lakrészét, a földszintet és az emeletet rnodernizálták, a lakószobák feletti hatalmas padlásteret pedig beépítették Ezzel a félig-meddig műemléknek számító objektum minden korhoz kötött építészeti jellegzetességét megsemmisítették. Belátom, hogy szükség volt az átalakításra. A mai ember számára már elképzelhetetlen, hogy úgy hordja a ház előtti húzós szivattyús kútból a vizet és a baromfi udvar végében levő fáskamrából a tüzelőt, ahogy az a szüleim idején még magától értetődő volt. De a veszteség mégis fájdalmas. Egy nemcsak számomra megszentelt emlékmű, de a városkép egészének is értékes elemét képező színfolt végérvényesen beleolvadt a globalizálódó világ egyhangú szürkeségébe.

Mindezen nem csekély érzelmi veszteségek ellenére a szülővárosomhoz füződő kapcsolatok az évtizedek során egyre aktívabb mérleggel zárultak. Az 1964.évi költői újjászületésnek nemcsak óvári, de győri visszhangja is támadt, különös tekintettel a”Csillagórá”-ban szereplő ,jónéhány régió-beli témájú versre. A legnagyobb népszerűségre a “Szigetköz” című versem tett szert. Ezt szavalták a legtöbb helyen, és éveken át ezzel nyitották meg Óvárott a Szigetközi napokat.

Az Agráregyetem épületében megrendezett V. országos honismereti tábor adott 1971-ben újabb lehetőéget a szülővárosomma való találkozásra. Simon Iajos társaságában olvastam fel verseket. A szintén meghívott Kulcsár János és Szapudi András nem tndott eljönni. A fiatalokkal folytatott felvillanyozó párbeszéd és a szállshelyül kijelölt Cserháti Sándor-féle régi konviktus varázslatos környezete olyan hatással volt rám, hogy a látogatásnak írásbeli lecsapódása is lett. “Vendégségben” címmel került be “Hullámgyűrük” című prózakötetembe.

Egy év mulva a Győrben tartott Dunántúli költőtalálkozó delegáltjaként Bárdosi Németh Jánossal együtt számoltam be munkásságomról az Agráregyetem hallgatóinak, 1977-ben pedig Kormos István, Kerék lmre és Simon Lajos oldalán léptem fel a Városi-Járási Müvelődési Központ költészet napi müsorában. Valamennyi óvári szereplés közül kiemelkedett az 1975.évi irodalmi és zenei rendezvény. Az Agráregyetem díszterme volt a színhely. A versek elhangzása között a feleségem énekelt és a lányom nyújtotta a zongorakíséretet. A müsor befejezéseképpen Hajdu Frigyes beszélgetett velem munkásságom fontosabb állomásairól. Másnap kirándultunk a Szigetközbe, és végigjártuk egykori cserkésztáboraink útvonalát.

Közben kapcsolatba kerültem Rátkai Rudolffal, aki több óvári ihletésű versemet vette be 1986-ban megjelent helytörténeti füzeteibe. Publikációim megszaporodása, de különösen a már említett prózakötetemben szereplő gyermekkori tárgyú emlékező írások adtak alkalmat a kilencvenes évek elején két iró-olvasó találkozóra a Huszár Gál Városi Könyvtárban, ahová Tuba László hívott meg. Itt kaptam a velem interjút készítő Csiszár Pétertől azt a megtisztelő jelzőt, hogy én vagyok “a legóváribb költő”, A sors úgy hozta, hogy rövid időn belül meggyőzően dokumentálni is tudtam, hogy nem vagyok teljesen érdemtelen erre az epiteton ornans-ra. A győri Hazánk Kiadó igazgatója, Szabó József, akivel még a honismereti táborban ismerkedtem meg, 1993-ban más kisepikai munkáim mellett kiadta a “Hany Istók”-ot. A verses elbeszélést még 1947-ben írtam a Mosonvármegye hajdani főszerkesztőjétől, Rábai Ruff Andortól kapott, különböző kisalföldi népmondákat tartalmazó gyüjtemény alapján. A mű addig csak a rádióban hangzott el. Publikálására nem került sor, mert a diktatúra irodalompolitikája a gyermekek számára túl bonyolultnak, felnőtt olvasmányként pedig túl naívnak tartotta.

A kilencvenes évek második felében irodalmi kapcsolataim már inkább a győri Mühelyhez kötődtek, de azért szülővárosomban is csaknem minden évben megfordultam, Itt tartottuk az 55 és 60 éves érettségi találkozónkat, és a piarista gimnázium ujraéledése óta itt kerül sor májusonként az összes Óvárott érettségizett kegyesrendi diák temetőlátogatással és szentmise hallgatással egybekötött baráti találkozójára. Ilyenkor, miután este már nincs hazautazási lehetőségem, a diákszállóvá átalakított egykori főhercegi kastélyban szoktam tölteni az éjszakát. A helyzet meglehetősen paradox. Nem csoda, hogy elalvás előtt a legellentmondásosabb képek kavarognak félig éber öntudatomban. Látom a palota erkélyét, melyről 1848-ban Kossuth szónokolt, s ahonnan az én diákkoromban a “Frici bácsi”-nak titulált csendes Habsburg köszöntötte az őt ünneplő városi népet; látom a főhercegi pár aranylakodalma alkalmával a kastély udvarán készült csoportkép cilinderes tisztviselői között apámat; látom a hazai és külföldi notabilitások részvételével megtartott, ágyulövésektől kisért 1936. évi tábornagyi temetést - de látom a töröttablakú, leállított sörgyárat is a leszerelt sokemeletes malommal és a facérrá vált irodahelyiségekkel, melyekben apám és más rég halott tisztviselők árnya kísért. A város dinamikusan fejlődik, terjed és szépül, miközben a hajdani latifundium valamikor lüktető életű, százakat foglalkoztató és ezreket irányító központja, mint óriási elhalt sejthalmaz, várja az idő megváltást hozó sebészi beavatkozását. “Sic transit!”

(Hárs Ernő 60 évvel ezelőtt érettségizett a magyaróvári piarista gimnáziumban. - Böröndi, 2008. június 3.)

 

 

 

 

 

 

 
 




Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Március / 2021 >>


Statisztika

Online: 11
Összes: 413665
Hónap: 5790
Nap: 163