Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Lánzséri vár, Lánzsér története (Burgenland)

LÁNZSÉR VÁRA ÉS LÁNZSÉR MEZŐVÁROS
 

Igen derék, és ezen a feölden, az réghi Várak kiözeöt leghiresseb, mind Situsra mind más alkalmatosságokra nézve kevesnek enged. Ollian prospectussa légien penig egy varnak, mint ennek aligha hihetni. (Urbárium, 1675)

Településtörténetileg minden bizonnyal a vár előzte meg a falut, amely mindamellett 1482-ben már mezővárosnak számított. Neve első várúrával van összefüggésben, aki Gotscalcus de Landeshere névvel tanúként szerepel a göttweigi apátság egyik, 1158-ból fennmaradt okiratában. Impozáns fekvése révén Országdíszének, vagy Országlátásának is fordítható, ellenben az 1675-ben készült urbárium szerzője Leánzírnak nevezi magyarul, egyrészt mert a XVI-XVII. század fordulóján egymás után leány ágon történt az örökösödés, s mindehhez Orsolyának hívták valamennyi örököst, másrészt a „zsír“-t zsíros jövedelméből következtették, mivel gazdag uradalomnak tartották.

A valamikori vár 627 m tengerszínt feletti magasságban kvarcitsziklán épült a Greenwichtől keletre számított 160 20´ hosszúsági és a 470 34´ északi szélességi vonal metszéspontjában. Az itteni három hegycsúcs közül (Klosterberg, 745 m, Heideriegel, 659 m) a középső, a Várhegy a legalacsonyabb. A valamivel távolabb északra elnyúló Pauliberg 761 méterével a legmagasabb. Ez a négy hegy alkotja a Lánzséri hegyeket.

Az uradalmat mintegy középütt két részre, a nyugati, inkább hegyes, és a keleti sík vidékre osztja az észak-dél irányba folyó, a Szikra patak és a Schwarzenbach, valamint a Tessenbach összefolyásából keletkezett Stooberbach vagy Csáva patak. Közlekedés szempontjából egyetlen, a Markt Sankt Martin/Sopronszentmártontól nyugati irányba tartó út érinti közvetlenül a várat, ill. vezet a településhez, ahol a templom magasságában északnak és délnek ágazik el. Mivel ez biztosította az összeköttetést Alsó-Ausztria, illetve a kora újkorig a stájerországi Pitteni grófság felé, ebben az összefüggésben stratégiai fontosságot tulajdonítottak a vár fekvésének. Ez abból is kitűnik, hogy a települést 1420-ban vámhivatallal említik; ugyanezen útszakasz másik pontján, Szentmártonban pedig 1498-tól folyamatosan királyi harmincad fiókhivatal működött. A táj tagoltsága tekintetében változatosnak mondható, ami egyúttal mind az időjárás, mind pedig a talajviszonyok tekintetében megmutatkozik: habár még a XVII. századig nyomon követhetők a szőlők (pl. Drassmarkt/Vámosderecske határában), a nyugati részt inkább erdők uralják, s a szántók sem gazdagon termők, a keleti részen, különösen a Soproni-hegység déli lejtői napjainkban is ismert a bortervidéket képeznek.   

 A tulajdonosok sorában első helyen áll a már említett Gotscalcus de Landesere, habár róla csupán annyi tudható meg, hogy feltehetően a stájerországi Stubenberg család oldalágához tartozott, és a Pitteni grófok szolgálatában állt, ami az említett 1158. évi adománylevélből is kikövetkeztethető. Ez a grófság közvetlenül határos volt a Magyar Királysággal. Az kétségtelen, hogy Gotscalcus Lánzsérról nevezte magát, ellenben nem állapítható meg pontosan, hogy a vár, vagy akkor inkább még lakótoronynak tekinthető építmény helye „osztrák“ vagy „magyar“ területnek számított-e a XII. század közepén, azaz közvetlen a Pitteni grófok vagy pedig a magyar király fennhatósága alá tartozott-e? Igaz, német megnevezése német környezetre is vall. Ez a kérdés csak a XIII. század első felében tisztázódott, amikor a vár egyértelműen „magyar kézben“ volt, legalábbis erről szól a királyi adományozás: 1263-ból arról is tudósít az idevágó oklevél, hogy az adományozott királyi tálnokmester, Lőrinc ispán (comes) elődje a vár birtokában Bors (Baruch) fia Miklós volt, aki 1222-ben szerepel az okleveles anyagban. Ezzel összefüggésben nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy az akkori Sopron vármegye nyugati területe a magyar államalapítás korában gyéren lakott terület volt, s a királyok idegen családok, jövevények betelepítésével népesítették be. A telepítési hullám II. Géza (1141-1162) korában tetőzött; a térségünket érintő legkorábbi oklevél 1156-ból való. Ekkor kapta Gottfried és Albrecht lovag adományul Locsmándot, Gyirótot és Sarródot. 

Lánzséri Gotscalcus esetében valószínűnek tűnik, hogy az országhatár mindkét oldalán volt birtoka, s ezért is léphetett fel tanúként az „osztrák“ oldalon. A vár és tartománya a XIII. század első felében – mint láttuk – mindenestre magyar fennhatóság alatt állt, s ezen hovatartozása folyamatosnak tekinthető, így a Kőszegiek-Németújváriak viszálykodása idején (1289/1290) az Albrecht királlyal kötött Hainburg-i megállapodás értelmében (1291) a magyar területen fekvő lerombolásra ítélt várak közé sorolták ugyan, mindazonáltal a jelek szerint erre nem került sor. A II. József féle katonai felmérés szerint (1784) a vár az Ausztriából jövő átkelő védelméül szolgál. A Ferenc-féle kataszter (1856) a várhegy területét 8 hold 258 négyszögölben adja meg, ami 2,27 hektárnak felel meg.

Az utódlás tekintetében említhető, hogy Lőrinc mester, illetve ispán az Aba nembeli Atyinai családhoz tartozott. Utódai Neckenmarkt/Sopronnyéket választották székhelyül. A család utolsó férfiági leszármazottja, a mind a Fraknói grófokkal, mind pedig a Kanizsaiakkal rokon, Zsigmond hosszabb ideig pereskedett Lánzsér birtokáért, mígnem 1425-ben Garai Miklós nádor lett a tulajdonos, igaz, Fraknói Vilmosnak sikerült még 1445-ben Kabolddal együtt Lánzsért is elzálogosítania VI. Albrecht hercegnek. Utóbbi 1458-ban Grafeneck Ulriknak zálogosította el, igaz, egy évre rá – átmenetileg – Weißpriach Zsigmond jutott a lánzséri uradalom birtokába.

A vár a hozzá tartozó uradalommal területileg 1263-tól számítható, amikortól a valamikori Locsmánd megyéből királyi adományozás révén egész sor település lett a vár tartozéka (jószága). Míg az 1263. évi adománylevél részletes határleírással szolgál, az 1425. évi név szerint felsorolja a váruradalomhoz tartozó 14 települést és négy pusztát. Utóbbiak közé tartozott a Fertő tó melletti Urkon puszta. Egyébiránt az uradalom területileg egységet képezett a történeti Sopron vármegyében a mai Oberpullendorf/felsőpulyai járásban.

A zsoldosvezérnek számító Grafeneck Ulrich kezdetben a határszéli területeket elfoglaló III. Frigyes embere volt, akivel viszont 1477-ben 50.000 forint ellenében egyezségre lépett, lemondva ausztriai birtokairól, cserében megkapta Baumgarten/Kertest, Rohrbach/Nádasdot és Siegendorf/Cinfalvát. Ezáltal a rendezés által Grafeneck Ulrich véglegesen Mátyás király pártjára szegődött, aki 1482-ben a lánzséri uradalom birtokába iktattatta be. Grafeneck Ulrich után a Weißpriach család lett zálogbirtokos majd tulajdonos; utóbbi mindenesetre nem egészen tisztázott, ugyanis II. Ulászló Graferneck Ulrich halála után a cseh Mrakse János és Péter testvéreknek zálogosította el, őket viszont 1506-ban Weißpriach Ulrich követte Lánzsér birtoklásában. A király minden bizonnyal zálogbirtoknak tekintette Lánzsért, ezért visszakövetelte özvegyétől. Az ebből származó áldatlan viszálynak az vetett véget, hogy Weißpriach Gertraud halála után I. Ferdinánd jóvoltából fiainak, nevezetesen Jánosnak sikerült biztosítania a váruradalmat. A birtokosok sora ezzel korántsem ért véget, ugyanis Weißpriach János 1548-ban a vele rokonságban lévő Teufel/Eördögh Erasmusnak bocsátotta áruba a törzsállományt, amiért a vevő 20.000 forintot fizetett. Weißpriach János a jelek szerint minden itteni birtokától meg kívánt válni, s ezért 1550-ben további 8.000 forintért eladta a kertesi uradalmat képező három falut is, hozzá 1.450 forintért Neckenmarkt/Nyéken tíz szőlőt valamint (Unter)Petersdorf/Alsópéterfát. A teljes vásárlási összeg 29.450 forintra rugott.

Mivel az egyébként honosított Teufel/Eördögh Erasmus királyi kapitányként fogságba esett a palásti csatában, onnét pedig Konstantinápolyba hurcolták, ahol lefejezték, testvérei 1553-ban Oláh Miklós (1493–1568) érseknek 47.600 rajnai, illetve 38.080 magyar forintért eladták Lánzsért összes ingatlan vagyonával, ide értve az 1548-ban Eördögh által építtetett Lackenbach/lakompaki kastélyt is. Az árban 5.000 forint értéket jelentettek a halastavakban lévő halak a borokkal és a gabonával, ide értve az azévi termést is. A felsorolt 16 település között szerepel Oberrabnitz/Felsőrámóc, aminek csak egyes porciói, telkei tartoztak a váruradalomhoz, ellenben az adásvételi oklevél nem említi Girm/Küllőt, de érdekes módon magát Lánzsér települést sem.

 

Oláh Miklós az egyházi rend tagjaként családjának, mindenekelőtt lánytestvérének, Orsolyának biztosította új szerzeményét, aki viszont fiára, Oláh-Császár Miklósra hagyományozta Lánzsér birtokát. Mivel ennek fia, Kristóf fiatalon lovaglási baleset áldozata lett, az örökösök között következett, illetve folytatódott az Orsolyák sora. Lánya Dersffy Ferenchez ment férjhez, a házasságukból született Orsolya Mágócsy Ferenc kassai kapitány felesége lett. A Mágócsy szolgálatában álló Esterházy Miklós (1583–1645) 1612-ben feleségül vette a megözvegyült Orsolyát, akitől 1618-ban 50.000 forint értékben zálogbirtokként vette át Lánzsért tartozéikaival, ellenben 1624-ben örökös birtokként került tulajdonába a váruradalom. Esterházy Miklós első házasságából született István fia Thurzó Erzsébettel lépett házasságra, amiből egyetlen lányuk, Orsolya Miklós második házasságából született fia, Pál (1635–1713) feleségeként gondoskodott arról, hogy Lánzsér évszázadokon át Esterházy birtok maradjon, miután 1655-ben összes jogaival és hozzá tartozó józságaival Esterházy Pált örökös jogon tulajdonába iktatták. 

A lánzséri váruradalom, amely a lakompaki kastély révén két központtal is rendelkezett, s ezáltal a XVIII. századtól Lánzsér-Lakompak nevet viselt, majd a vár háttérbe szorulásával a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől (1767) végképp Lakompaki uradalomként tartották nyilván, különböző birtokrendezések révén – Stoob/Csáva – kivételével egyrészt ugyan megőrizte összefüggő területi egységét, másrészt azonban egyes birtokrészek átcsatolásával (ami a szomszédos Kobersdorf/Kabold és Deutschkreutz/Keresztúr, ill. Forchtenstein/Fraknó, sőt, Eisenstadt/Kismarton javára történt) a XIX. század első felében nyerte el végleges területi nagyságát. 1850-ben a Burgenland-Nyugat-Magyarország térségében legjelentősebb főúri család uradalmai 28–4 településből tevődtek össze. Köztük a legnagyobb volt 28 faluval a kapuvári, legkisebb 4 faluval a Kittsee/Köpcsényi uradalom. Lakompak (Lánzsér) 18 településével, köztük négy mezővárossal (Drassmarkt/Vámosderecske, Landsee/Lánzsér, Markt Sankt Martin(Sopronszentmárton, Neckenmarkt/Nyék) nagyságrendben a harmadik helyen következett. Az elpusztult településeken kívül 25 falu alkotta a Lánzsér-lakompaki uradalmat; a megnevezettek mellett ide tartozott: Baumgarten/(Sopron)Kertes, Blumau/Virány, Girm/Küllő, (Kroatisch) Geresdorf/Gyirót, Haschendorf/Haschfalva, Kaisersdorf/Császárfalu, Lackenbach/Lakompak, Lackendorf/Lakfalva, Ober-/Felső-, Mitterpullendorf/, Középpulyan, Neutal/Sopronújlak, Oberrabnitz/Felsőrámóc, Raiding/Doborján, Ritzing/Récény, Rohrbach/(Fraknó)Nádasd, Schwendgargaben/Répcefő, Siegendorf/Cinfalva, Unterfraueunhaid/Alsólók, Unterpetetersdorf/Alsópéterfa, Unterrabnitz/Alsórámóc, Weingraben/Borosd. Ez a területi egységesítés egyben az 1687 óta herceg Esterházy család birtokpolitikáját is fémjelzi. Amíg a mai Dél-Burgenlandban birtokos Batthyányiak birtokai különbözö örökösödési és adásvételi esetek következtében teljesen szétaprózódtak, az Esterházyaknak – nevezetesen hitbizomány létesítésével – gazdaságilag és területileg szinte egy kézben sikerült egyesíteniük a történeti Sopron és Vas megye észak-nyugati részeit. A Lánzsér-lakompaki uradalomra vonatkoztatva ez a területi egység 230 km²-t, a szórványbirtokokkal együtt 300-330 km²-jelentett, ami a mai Burgenland területének mintegy 7,5–8,5%-ának felel meg.

 

A vár építéstörténete, szerepe és hadászati jelentősége

 

Mint az előző fejezetben már szó volt róla, a vár keletkezése, azaz építészetileg első nyomai minden bizonnyal a XII. század közepéig nyúlnak vissza. Habár 1158-ból csupán közvetve lehet feltételezni valamiféle lakótorony vagy védekezésre is alkalmas épület létezését, nem lehet véletlen, hogy Gotscalcus, a tanú minden nyomaték nélkül vette fel a Lánzséri nevet, hiszen csakis kellett lennie már akkor valamilyen „berendezkedésnek“, ami őt éppen ahhoz a helyhez kötötte. Ettől függetlenül több mint egy évszázad telt el, amíg Lánzsért várként (castrum) jegyzi az adománylevél 1263-ból. Ennek ellenére még ez sem elég bizonyság arra vonatkozóan, hogy mikortól számítható a XVII. században erődítménnyé (arx) kiépült vár építészeti folytonossága. Legfeljebb tüzetesebb ásatások tárhatnák fel az első vár alapjait, kivéve, ha ezeket később lebontották és teljesen új alapokra helyezve épült fel a vár. A mai romok is a valamikori nagyságról tanúskodnak, de biztosan eligazító nyom a XV. század második feléhez kötődik, ez pedig a Grafeneck család címere a régebbi, Orsolya várkápolna egyik ívének alsó végén. Ugyanitt található az 1485-ös évszám, ami feltehetően építkezési munkálatok befejeztére utal. A vár legrégibb és egyben legjelentősebb részének általában az Öregtornyot szokták emlegetni, azonban azt is csak ásatással lehetne bizonyítani, hogy ennek keletkezése valóban Grafenek Ulrik nevéhez fűződik-e, vagy inkább be kell érnünk a várkápolnával.

Az írásbeli anyag Oláh Miklóssal veszi kezdetét: a XVI. század ötvenes éveiből maradtak fenn adatok, s ezekből nyilvánvalóvá válik, hogy történetesen az Öregtorony két színtjét Oláh Miklós emeltette. Közel állhat a valósághoz, hogy a végül is négy emeletnyi „nagytoronynak“ ő csupán két felső színtjét építtette, ez esetben viszont az alsó két szint feltétlen Grafeneck Ulrikra vezethető vissza. Mivel egyik 1556-ban kötött megállapodás mellvért megepítését is tartalmazza, nyilvánvalóan Oláh Miklós által nyerte az Öregtorony végleges magasságát, ugyanis az 1666-ból származó rajz (metszet) csipkés mellvérttel ábrázolja az építmény legfelső részét. Ennek a teljes magassága 25 méterre tehető.

A végül is erődítménnyé kiépült vár többé-kevésbé ismételten átalakításon ment át; a bővítési munkálatok még a szentgotthárdi csata utáni években is folytatódtak, és a külső (bejárati) kapu feliratának tanúsága szerint 1668-ban fejeződtek be. Utoljára épült a felső várban a barokk szárny, benne az újabb, Szt. Miklós kápolnával. Ez a megnyúlt háromszöget képező rész fogta közre a piacnak nevezett várudvart. Az így kiépült erődítmény nyugat-keleti tengelye 280 m, észak-déli tengelye 180 m. A XVII. század második feléből származó ábrázolásokon hét torony fedezhető fel, köztük a harangtorony, óratorony, s az alaprajzzal való összehasonlítás alapján a lőportorony, amiből végezetül kettő is épült, legalábbis így tájékoztatnak a leltárak a XVIII. század első feléből: a régi és az új. Az Öregtornyot mintegy bélésként hozzá épült részek vették körül. A három részre tagolt épületegyüttes az alsó-, középső- és felső- vagy belső várból állt. Ide a külső bejárattól – részben felvonóhidakkal ellátott – négy kapun át lehetett bejutni. Az erődítményt három fal és két árok védte. Amíg nyugatról minden különösebb természetes akadály nélkül könnyen megközelíthető volt, a keleti oldala meredek sziklafallal végződött, ami még inkább kiemelte impozáns megjelenését, azt a benyomást keltve, innen bevehetetlen volt a vár.

A mindig királyhű Esterházy családot ugyan nem érintették a kuruckort lezáró várrombolások, Lánzsért mégis elérte végzete. Mindenekelőtt említhető a lakhatósági vagy kényelmességi szempont. A váruradalom keleti felében fekvő lakompaki kastélyt, ami egyébiránt Esterházy Miklós nádornak mintegy székhelyül is szolgált, sokkal „korszerűbben“ lehetett berendezni, mindamellett a közvetlen környezete is barátságosabban hatott, mint az inkább komor lánzséri sziklavár. Ebből kifolyólag az idő és két tűzvész megtették a magukét, amikor is már nem volt kifizetődő, de sem átmenteni a várat békésebb időkbe.

Ezzel kapcsolatosan merül fel Lánzsér stratégiai jelentősége. Fekvése szempontjából kézzelfogható az a feltevés, hogy eredeti rendeltetése netán a stájer-ausztriai végek védelme lehetett a keletről jövő betörések ellen, ehhez viszont tisztázásra szorul a határ kérdése, azaz meddig nyúlt ezen a részen a Magyar Királyság területe a XII. században. Mivel részterületek erőszakos elfoglalásáról nincs tudomásunk ebből az időből, nyilvánvalónak látszik az 1263. évi határleírás, amely szerint a Lánzsér várához tartozó terület a mai Kirchschlagnál (Kuruslak) végződött, pontosabban onnan nyugatra húzódott Németország, helyesebben birodalom (regnum Thoutonie) határa. Amennyiben feltételezzük, hogy Lánzsér keletkezése óta a Magyar Királysághoz tartozott, a határvédelmi szerep ellenkező irányultságú volt. Lánzsér mindazonáltal a III. Frigyes általi foglalások idején is megmaradt magyar fennhatóság alatt. Ettől függetlenül a Kőszegiek-Németújváriak kiskirálysága idején a vár tulajdonosa a kiskirályokkal tartott, akik viszont egyaránt garázdálkodtak, lázadtak a magyar király ellen, miközben a határon túli területeket sem kímélték, s megfékezésükre IV. Kun László Albrecht király beavatkozását kérte.

Alapvetően megváltozott a helyzet Mohács után, ami nem csupán a másfél évszázados oszmán uralmat eredményezte, hanem egyben fémjelezte a Habsburgok uralmát mind a Német-római Birodalomban, közelebbről Ausztriában, mind pedig Magyarországon. Lánzsér jóval a végvárvonalon kívülre esett, ezért közvetlen katonai funkciók nem hárultak rá, kivéve Bécs két ostromakor (1529, 1683), illetve Kőszeg 1532. évi ostromakor. Utóbbi biztosan érintette, ellenben a Bécs elleni felvonulás inkább intő jelnek bizonyult, de az ellenséges hadak nem ejtették útjukba a várat. Ettől függetlenül nem akarták, hogy felkészületlenül érje a várat és népét egy-egy a Dunántúlra irányuló hadviselés. Talán a legfontosabb felkészülés a szentgotthárdi csata idején következett be, de nem szabad megfeledkezni a jóval korábbi szereposztásról sem, amikor is I. Ferdinánd 1527-ben Szapolya János ellenében egész felvonulási övezetet kívánt létesíteni (természetesen Bécs védelmében), s ezért egész sor ausztriai és nyugat-magyarországi vár mellett Lánzsérnak a megfigyelés és vészjelzés feladatát szánta: figyelmeztető lövésekkel és nappal füst-, éjszaka tűz jelzéssel kellett felhívni az ellenség közeledtére a figyelmet. Lánzsér mindmellett mentsvárnak is bizonyult, nem csupán a környék veszélyeztetett lakóinak befogadásával, hanem biztonságos helynek is számított, ahol távolabbi vidékekről is ide menekítettek értéktárgyakat.

A királyhű Esterházyaknak kevésbé az oszmánokkal, mint inkább a felkelőkkel gyűlt meg a baja. Itt kell említeni 1619-ből a lakompaki csatát, amikor Bethlen egyik hadvezére szorongatta a kastélyába szorult Esterházy Miklóst, és csak Henri Duval Dampierre császári csapatainak köszönhette felmentését. II. Rákóczi Ferenc felkelése idején 1707-ben támadt riadalom Lánzsérban. Igaz, már korábban, 1696-ban villámcsapás a várból kiszakított egy darabot, 1707. július 12-én tűzvész ütött ki, amit a Szentmárton határában fenyegetőző kurucoknak tulajdonítottak. A kuruckor rajongója, Thaly Kálmán – Forchtenstein/Fraknó várában íródott levelekre hivatkozva – eredményesen gyártott az eseményből legendát, s még a XX. század utolsó negyedében is idézték, miként repült lőporrobbanás következtében a vár 300 császári katonával egyetemben a levegőbe. A hivatalos kivizsgálás iratainak feldolgozásakor viszont kiderült, hogy a vár ez említett napon ugyan elégvén nem pusztult el, s csupán egy, a tűzfészket kereső ácslegény lelte halálát. A vizsgáló bizottság ugyan erősen rejtett tűz iránt érdeklődött, a gyanú kimondásán kívül azonban nem sikerült bizonyítani, vajon a gyulladás előtt egyik gyorsan távozó szolgalegény volt-e a tettes, s ha igen, vajon a kurucok felbíztatására cselekedett-e?

A várnak bizonyos részei – elsősorban a barokk szárny – biztosan kárt szenvedett. Az 1710-ben, illetve 1714-ben készült leltár azonban épnek tütnteti fel a vár berendezését, legalábbis semmiféle pusztításról nem történik említés. Lánzsér sorsa végül is tűzvész által pecsételődött meg 1790. június 30-án. Ez a tűz a jelek szerint sokkal nagyobb pusztítást végzett, olyannyira, hogy a tulajdonos számára – hozzá értve a már említett okokat – nem volt kifizetődő a helyreállítás, s ezért feladta a várat, aminek töménytelen köve és téglája áhított építkezési anyagul szolgált a környék jobbágyházainak építéséhez.

Enyészet lett a sorsa a Klosterbergen (korábban Szt. Mihály hegynek hívták) 12 szerzetesnek épült kalalduli kolostornak, aminek Esterházy Pál nádor az 1700. március 4-én kelt alapítólevéle szerint a család lelkiüdvét kellett szolgálnia: minden nap misét mondtak a család elhunyt tagjainak lelkiüdvéért, és szintén naponként imádkoztak azért, hogy semmi baj ne érje a család élő tagjait. Ünnepnapokon kamalduli páter misézett a várkápolnában. Mint kontemplatív rendet II. József 1782-ben ezt a rendházat is feloszlatta, aminek kihatásaként a korábban Kaisersdorf/Császárfaluhoz tartozó Lánzsér település a közelében fekvő Blumau/Virány házcsoporttal 1788-ban segédegyházként levált Császárfalutól, 1804-ben pedig önálló plébánia lett Szent Mihálynak szentelt templomával, aminek berendezése a feloszlatott hegyi kolostorból származott.

A romok mint a romantika kedvenc kellékei természetesen már a XIX. század első évtizedeiben, nevezetesen a harmincas-negyvenes években felkeltették a természetjárók érdeklődését. Magyar oldalról ezt igazolja a statisztikus Fényes Elek, aki 1851-ben megjelent Magyarország geographiai szótárában így nyilatkozik a vár és a kolostor romjaival kapcsolatosan: …s ezen hely e vidéken legkiesb, hol sok utas gyönyörködve mulat.“Napjainkban csak 1990 óta mutat látható eredményeket a helyi Szépítő egyesület lelkes törődése, oly annyira, hogy nem csupán megtisztították a bozóttól a terepet, hanem falakat, falcsonkokat sikerült konzerválni, sőt, 2003 óta külön fa- és fém csigalépcső vezet az Öregtorony teraszához, ahonnan különösen kelet és délkelet felé nyílik bámulatos kilátás a Fertő tóval és a Balaton körüli vulkánikus csúcsokkal.

  

 

A lánzséri viszály

 

Bármennyire furcsának tűnik is, a lánzséri vár 1508–1524 között élte legdrámaibb éveit. Igaz, kevésbé játszódtak le várostromok, de annál nyomatékosabban védekezett Weißpriach Ulrich özvegye, Gertraud a „kilakoltatás“ ellen, miután II. Ulászló a vár és jószága feladására szólította fel. Szinte mai időkre emlékeztető zsarolások, rablások és fosztogatások játszódtak le, amit Sopron úrbéres falvai szenvedtek meg leginkább. Az erőszakos cselekmények természetesen Sopron kereskedőit is sújtották, akik éppen békésen indultak vásárra áruikkal. Az áldatlan állapotok tetőzéseként az özvegy rablóvezéreket fogadott szolgálatába, nevezetesen a felső-ausztriai Riedből származó Wolfgang péklegényt, aki Ravenburger néven űzte áldatlan mesterségét. Amikor 1522-ben vallomást tett a bécsújhelyi börtönben, elmondta, mi mindent követtek el Sopron városa ellen. Ez éppenséggel azért történt, mivel szabad királyi város lévén a király városkapitányát, Trenka Györgyöt bízta meg soproni fegyveresekkel a vár bevételével. Erre ugyan minden jel szerint nem került sor, a hasonló fortélyok azonban kiváltották az özvegy Gertraud haragját. Időközben újabb erősítést kapott az özvegy Magas Ferenc soproni polgár személyében, aki örökösödési ügy miatt felmodta a városnak az engedelmességet és csatlakozott a lánzséri rablókhoz. 

A viszálynak egyrészt Gertraud asszony fogságba ejtése, majd három éves fogva tartása vetett véget, másrészt II. Lajos és Ferdinánd főherceg arra vonatkozó megállapodása, hogy vegyes bizottság vizsgálja ki és kezelje a határ mindkét oldalán elterjedt erőszakoskodásokat. Ez az eljárás már csak azért is ésszerű volt, mivel Alsó-Ausztriából Magyarországon, ill. fordítva kerestek menedéket az éppen üldözőbe vett útonállók. Ferdinánd magyar királlyá koronázásával nagyvonalú rendezéssel értek véget a válságos esztendők, amennyiben már korábban helyt adtak mind az özvegy, majd fiai, mind pedig Magas Ferenc panaszának (emez osztrák területen Kronbergernek adta ki magát). Lánzsér végül is Weißpriach János tulajdonába került, Magas Ferencet pedig kötelezettség ellenében ismét befogadta Sopron városa.

 

A helyi védelem és az uradalom központja

 

A vár és uradalom történetére vonatkozó gazdag forrásanyag segítségével megkísérlehető a XVI – XVII. század történetének felgöngyölítése, milyen volt a vár berendezése, kik voltak lakói, hogyan s miként történt az „üzemeltetés“. Lánzsér – természetesen helyi színeződéssel – a török kor hűbéri világát tükrözi. Ebben az összefüggésben nem árt tudni, hogy a vár védelmi szerepe ellenére vagy ennek ellenében korántsem kizárólag hadászati feladatokat látott el, hanem egyben a róla elnevezett uradalom/jószág központja, feje (caput bonorum) is volt. Tehát gazdasági és közigazgatási, de nem utolsósorban bíráskodási feladatokat (úriszék) is ellátott, vagyis vegyes és összetett „vállalkozás“ volt. A várnak meg kellett védenie a tulajdonos tágabb értelemben vett családját, ide értve a familiárisokat is, az uradalomnak pedig gondoskodnia kellett eltartásukról.

Az építkezésekre fordított összegek mellett a legjelentősebb pénzmennyiség a védelmi berendezések beszerzésére és a várőrség fenntartására irányult. Adott esetben éppenséggel Oláh Miklós idejére esik a fokozatos áttérés a kézi fegyverekről a lőfegyverekre, nevezetesen a különböző méretű és nagyságú ágyúk felallítására. Egyrészt ezek minősége, másrészt nem éppen gyakori bevetése következtében érthető, hogy az 1743-ban készült, majd 1761-ben felújított leltár 9 Kéri-féle és 4 Oláh-féle ágyút jegyzett fel további 14 kisebb sugár ágyúval, illetve tarackkal, mozsárral egyetemben. A Kéri-féle ágyúk a (kaboldi) gróf címerével, közelebbről két háromfontos és két félfontos lövegű a XVII. század közepéről maradtak fenn, többek között négy másik kéntfontosba Oláh Miklós címerét öntötték. Az egyik Oláh-féle ágyú repedést mutatott, ezért használata veszélyes – jegyezte fel a leltárfelvevő. 129 puska között 12 régit számláltak meg. A sokfajta felszereléshez többezer, különböző súlyú golyó is hozzá tartozott. Mindez a vár teljes felszereltéségét mutatta a békés XVIII. századból, amikor az Esterházayk egyéb főúri családoktól eltérően őrségként gránátásokat tartottak szolgálatban, közülük néhányat Lánzsérban.

Az egyébként nem különösen nagy, 20-30 létszámú várőrség zsoldért szolgált a várkapitány alatt. A rendfokozat szerint eltérő nagyságrendben díjazott tisztek, illetve tiszttartók pénzbeli fizetésük mellett természetben kapták járandóságukat (gabona, bor, só, zsír, sertés, tyúk stb.); hasonló volt a helyzet a katonák esetében is, akiknek csizmájáról, köpenyéről a konvenció értelmében gondoskodott a várúr. Szintén rendfokozat szerint lovak is tartoztak a felszereléshez.

A közvetlen várőrség mellett mozgó csapatok, mezei hadak, fűn élő szolgák is álltak a várúr szolgálatában. Ezeket hajdúknak is nevezték; a XVII. század első felében külön „egységként“ szolgáltak a récényi oláhok. Hadviselés esetén az egyben katonai funkciókkal is felruházott földesúr személyesen is hadba szólította alattvalóit. Így történt ez 1663. szeptemberében, amikor Esterházy Pál parancsba adta, hogy a Lánzséri uradalom alattvalói rendre és rangra való tekintet nélkül minden háztól állítsanak ki egy-egy fegyverest, és egy hónapi élelemmel ellátva várjanak további parancsára, hogy mihelit massodik paranczolatunk érkezek az hova keuantattni fognak minden okuetetlen oda jöenek io szerrel föll keszüluen. 1655-ben a váruradalom kilenc települése 49 (48) szabadost állított 60 (57) lóval, akik katonai szolgálatot teljesítettek.

 

Mivel a nyugat-dunántúli részek hátországnak számítottak, nagyon sokan ide menekültek, különösen nemes származásúak, magyarok és horvátok egyaránt. A helyi német ajkú lakossággal kiegészülve egészen sajátságos képet öltött többek között a Lánzséri uradalom is. Nevezetesen a tiszttartók mindhárom nemzetiségből tevődtek össze. Az akkori időkre jellemzően fegyveres szolgálattal jobbágysursúak is megválthatták magukat a földesúrnak járó kötelezettségek, nevezetesen a robot alól. Az ő soraikból kerültek ki a felszabadult jobbágyok vagy szabadosok (libertini). Aki különsképpen kitüntette magát, érdekében a földesúr címeres levélért is folyamodhatott a királyi udvarban. Ezek a nemesi rangban szolgáló (kis)nemesek egyes esetekben saját udvarházzal (kuriával) rendelkeztek a hozzá tartozó telkekkel, sőt, jobbágyokkal.

A váruradalomban a XVI. században kezdett elterjedni a majorsági gazdálkodás (a vár mellett lévő majorról 1517-ben történik először említés.) Egyes tisztartók, jószágigazgatók, majorosok stb. elsősorban gazdasági feladatokat láttak el, nekik volt köszönhető az uradalomnak mint jószágnak üzemeltetése. Ők is a földesúr családjához tartoztak, amennyiben közvetlen az uradalmi központban, történetesen a várban teljesítettek szolgálatot, adott esetben ők is a földesúr asztalánál étkeztek. A XVI. század közepén mitegy 55 főre tehető az asztaltársaság, attól függően, hogy csak az udvari szolgákat vették számba, vagy pedig a szűkebb értelemben vett főúri család tagjait is az étkezők közér sorolták. Habár a XVII. század közepéig – főként a majorsági gazdálkodásnak köszönhetően – több mint a kétszeresére növekedett a foglalkoztatottak száma (közéjük számítottak a béreseken át a pásztorok is), ők azonban természetszerűen nem étkeztek a várúr asztalánál. A már említett vonatkozásban nem szabad figyelmen kívül hagyni a lakompaki kastély növekvő jelentőségét, úgy hogy a lánzséri várban közvetlenül étkezők száma nem növekedett jelentősen. Mindazonáltal a várkonyháról látták el a rabokat is, akiknek viszont szabadulásuk után asztalpénzt kellett fizetniük. A várurdvari élethez, nevezetesen az ékzetéshez hozzá tartozott a szórakoztatás is. A kiadások között éppúgy megtalálhatók a zenészek (lantosok, síposok, dudások) mint a hopmesterek.

Egyik 1555-ből fennmaradt kimutatás szerint a napi kétszeri étkezéskor a fejenkénti fogyasztás egy font marhahús, 6 cipó és kétésfél pint sör vagy bor volt. Természetesen ehhez más élelmiszerek is jöttek. Az évi 49 böjti napot leszámítva hetenként kettőt számítottak „húsos napoknak“. Ennek megfelelően évente 10.380 tojás fogyott el; egész évben 418 szárnyas és ugyanannyi bárány valamint 90 borjú került az asztalra. Természetesen elterjedt volt a hal- és rákfogyasztás is. Zsír mellett sót és különböző fűszereket, édesítéshez mézet használtak. Esterházy Miklós nádorságának idejéből, 1640 januárjának egyetlen hetében a lakompaki kastélyben 370 font marhahúst fogyasztottak el. Emellett bárány-, nyúl- és kappanhús szolgált az étkezők testi javára. A disznóhús ekkor inkább „kalbászként“ került feldolgozásra és fogyasztásra, aminek fűszerezéséhez só mellett borsot és levendulát használtak. A konyhán vajat, zsírt, mézet, kását, tejet és tejfelt használtak az ételek elkészítéséhez, illetve tálaltak a fogyasztáshoz. Az asztali világításról gyertyákkal gondoskodtak.

Az egyébként nyitott konyhát fával fűtötték; a készletet – robotban – a jobbágyoknak kellett előteremteniük. A fennmaradt leltárak a felsoroltakon túlmenően említik a különböző (nagyságú) edényeket, tálakat és tányérokat, (nemes)fém kanalakat és villákat, kupákat és kelyheket, nem kevésbé üvegpoharakat.

A felszereléssel összefüggésben a védelmi berendezkedés (fegyvertár) mellett figyelembe kell venni a főúri udvartartáshoz tartozó életvitelt, ami egyrészt a vár lakórészeinek berendezésében, másrészt ékszerekben és ruházatban jutott kifejezésre. A lánzséri vár különböző időkből fennmaradt leltárai részletes betekintést nyújtanak arról a gazdagságról, ami éppenséggel a török korban is jellemezte a magyar főúri életet. Mindez csak igazolja azt a magyarokról egyébiránt elterjedt nézetet, hogy pompaszeretők voltak. 1552-ben részben szekrényekben, részben ládákban őrizték az arany- és ezüst tárgyakat, egyikben 58 kupát, másikban 57 fedeles kupát. A negyedik szekrény tartalmának értékét 471 gira (márka) 34 lótban adták meg. 1566-ban 1.133 forint 26 dénárra becsülte egyik zsidó kereskedő Oláh Orsolya arany- és ezüst ékszereinek értékét.

Esterházy Orsolya ékszerkészletét 1651-ben 71 tárgy képezte, mindenekelőtt nyakláncokat, függőket, gyűrűket, karkötőket, kitűzőket és fejdíszeket vettek leltárba. Két függőt 80, ill. 20 gyémánt, 51 rubin és 20 gyöngy ékesített; egyik hatsoros nyaklánca 891 gyöngyből készült.

Gazdasági háttér, a gazdálkodás szervezése, a közigazgatás, ebben a jogszolgáltatás szabályozása nélkül – különösen háborús időkben – nehezen lett volna elképzelhető a földesúr és alattvalói közötti jobbára rendezett életvitel, a mindennapok kezelhetősége. Amíg az egyik oldalon a földesúri vezetés, irányítás szabta meg a kereteket, a másikon az alattvalók munkájának gyűmölcsei biztosították e sajátságosan kettős rendszer életképességét. Habár a jobbágytársadalom adott esetben is túlnyomórészt a mezőgazdaságon épült fel, a vár karbantartása, felszerelése, a hadi- és gazdasági eszközök előállítása aránylag nagyszámú kézműves foglalkoztatásával is együttjárt. Köztük a legtöbben (kőművesek, ácsok stb.) általában fizetett bérért dolgoztak, de akadtak közöttük olyanok is – pl. a Draßmarkt/ vámosderecskei fazekasok, akik meghatározott számú edényben adtak tizedet.

 

A többiek terményeikből (gabona, bor, baromfi, tojás) teleknagyság szerint szolgáltatták be a megkövetelt tizedet, igaz, a bortizedet szőlők hiányában – különösen a XVII. században – már pénzben váltották meg az érintett úrbéres falvak. A természetbeni kötelezettségekhez külön „tisztesség“, azaz konyhaszolgálat is tartozott. Az említett fahordáson túlmenően a sátoros ünnepekre külön kellett kappant, tojást, libát, esetenként bárányt eljuttatni a várúr családjának ellátására. Természetesen census névvel adóval tartozak a jobbágyok, ennek összege a XVII. század második felében negyedtelkenként a régi pénznem szerint 36, az új szerint 45 dénár volt. Mindazonáltal nem elhanyagolható a teljesítmények két fajtája: a kézi- és az igás robot. Utóbbi – napokban számlálva – a gyalog vagy kézi robot felét tette ki. Ez 1767-ben Mária Terézia által nyert végleges szabályozást az egyéb kötelezettségekkel egyetemben: az igás robotot két vagy négy igás állattal heti egy, a gyalog robotot heti két napban szabták meg egész telkenként. Ugyancsak lényeges volt, hogy akkor került sor a telkek termékenységének osztályozására: a föld minősége szerint méretezték nagyobbra vagy kisebbre egy-egy telek nagyságsát. A Lakompaki (lánzséri) uradalom tárgyalt felezése abban is megmutatkozott, hogy a keleti felében fekvő falvakat a II-III. osztályba sorolták, míg a nyugatiak – köztük Lánzsér település is – a IV. osztályba került. Utóbbi 22 hold szántónak és 8 kaszálós rétnek felelt meg. Általános jelenség volt a telkek elaprózódása: a féltelkek után a XVII. század második felére a negyed-, a XVIII. század második felére a nyolcad telkek terjedtek el. A telkes jobbágyok mellett a jobbágyok alsó rétegét a zsellérek képezték, ezek között is voltak olyanok, akik saját házzal sem rendelkeztek.

A mezőgazdasági termények közül a búza, rozs, zab és árpa volt a legelterjedtebb. A gabonatized és a majorsági termés a XVI. század második felében összesen 3-3.500 mérő búzát, 9-1.000 mérő rozsot és 2.300-3000 mérő zabot eredményezett. A feles gabona (búza-rozs) messze elmaradt a két fő gabonanem mellett, habár mennyisége a XVII. század első feléig 870 mérőre emelkedett. A búza és rozs – különösen az utóbbi – mennyisége addigra közel 4.000 mérővel jelentősen növekedett. Az árpa – természetesen figyelembe véve az ingadozásokat – mintegy 400 mérőt tett ki, a zabé átmenetileg visszaesett, igaz, a XVII. század második felére elérte a XVI. századi mennyiséget, igaz, addigra az árpatermés megháromszorozódott. Az 1675. évi urbárium keresztben adja meg a várható terméseredményeket (egy kereszt 0,49 mérőnek felelt meg): búza és rozs 6.000 kereszt, zab 3.000 kereszt, árpa 3.100 kereszt, hajdina 2.000 kereszt, köles 1.000 kereszt.

 Jelentősnek mondható a bortermelés, habár éppen ezen a téren mutatkozott a legnagyobb ingadozás: 1554 – 1562 között 1.624 – 2.029 csöbör, 1631 – 1644 között 1.528 – 3.630 csöbör.

Az állatállomány, marha, disznó, juh, baromfi nagysága a XVI. századhoz képest emelkedő irányzatot mutatott a XVII. században. Ebben a vonatkozásban egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a majorok, habár nem szabad figyelmen kívül hagyni a parasztgazdaságok beszolgáltatásait. 1642-ben például 324 szarvasmarhát, 366 disznót, 951 juhot és 702 baromfit számláltak a majorokban.

Amit persze nem fogyasztott el az uraság gabonában, borban és állatban, igyekezett belőle pénzt teremteni, ebből ugyanis sohasem volt elég. A gazdálkodásnak szinte állandó velejárója volt az elzálogosítás, különösen nagyobb kiadások esetén. A pénzgazdálkodás szintén egyre inkább éreztette hatását történetesen a beszoláltatások és a robotmegváltások terén. Oláh Miklós lánzséri pénzbevételeibe nincs közelebbi betekintésünk, Esterházy Miklósnak viszont 1631-ben például 4.678 forint 98 ¼ dénárról számoltak el a tisztartók – legalábbis papiron. 1675-ben már a várható termést is pénzpénzben számolták ki; ennek megfelelően 35.770, ill. 35.875 forint volt a végeredmény. Ebből mintegy 8.000 forintra volt tehető a különböző eladásokból származó pénzbevétel. Utóbbi a különböző tételekből – többek között borkimérésből – 1705-ig 11.808 forintra emelkedett. A számadások bevétel-kiadás mérlege mesterkéltnek tűnik, az illetékes tiszttartók a jelek szerint ugyanis ügyeltek arra, ne hogy túlszárnyalják a kiadások a bevételeket, ezért általában sikerült, ha még oly csekély többletre is szert tenni.   

 

Lánzsér mezőváros történetének rövid áttekintése

 

Mint már szó volt róla, nem tudható, hogy a vár 1236. évi említésekor létezett-e a hozzá sorolható település. Mint általában, Lánzsér esetében is „váraljáról“ beszélhetünk, ami földrajzi értelemben korántsem képezett egységet, hanem mindig is külön helyként terült el a vártól többszáz méter távolságban. Habár Lánzsérnak már csak mezővárosi besorolása (1482-től) által is kiváltságos helyzete volt, emennek minden jel szerint mégsem volt sohasem különösebb jelentősége. Besorolása inkább amolyan járuléknak mondható, mert így járt ez ki a valamely várhoz kapcsolódó településnek. A mezővárosi – vásártartási – jog feltételezhetően a földesúr személyéhez kötődött, a közösség számára ezért nem járt külön bevételekkel. Mindazonáltal Rudolf király hat településnek 1578-ban kiállított oklevele egyáltalán nem említi Lánzsér vásártartási jogát, ami önmagában is ellentmondásos, hiszen a fentebb említett mezővárosokon kívül három falunak (Mitterpullendorf/Középpulya, Siegendorf/Cinfalva, Unterfrauenhaid/Lók) is engedélyezett az uralkodó két-két országos vásárt. 

A kis mezőváros a várról kapta a nevét; mégis, jelesen a XVII. században – igaz, csupán átmenetileg – a Szentmiklós nevet (is) viselte. Bizonyos szándékosság mutatkozik abban, hogy a név Oláh Miklós érsekre vezethető vissza, erre vonatkozóan azonban nincs bizonyíték. Úgyszintén csak feltélezhető Esterházy Miklós nádor személye, ami nem is egészen alaptalan, miután a XVII. században Lánzsér ismételten szerepel Szentmiklós néven. A két személy „keresztapasága“ csak közvetetten értelmezhető; sokkal inkább a barokk várkápolna védőszentje után ruházták Lánzsérra a szent püspök nevét, ami annál inkább is érthető, hiszen a vár közelében lévő különálló kápolnát is Szent Miklósnak szentelték. Ennek azonban nem volt állandó befolyása a település nevére, ami többek között a kamalduli kolostor alapításával hozható összefüggésbe. Lánzsér Kaisersdorf/Császárfaluhoz tartozott egyházjogilag, és egészen az említett változásig Szent Miklós egyházát jegyezték a püspöki látogatások is. A végleges „visszakeresztelés“ az egyházszervezésben beállt változásra vezethető vissza: a Szent Mihálynak szentelt remetetemplom a rend feloszlatása után névadóként szerepel az önálló plébániává váláskor. Lánzsér tehát végül is megőrizte, illetve újra felvette eredeti nevét, ami csakis a várhoz kötötte és köti a jelenben is.

Lánzsér az 1876. évi községrendezéskor végképpen elveszítette mezővárosi címét, és közigazgatásilag mint kisközség tartotta meg önállóságát egészen az 1971. évi községösszevonásokig, amikor is Szentmárton mezővároshoz csatolták, ennek lett része. Az a tény, hogy a vár múltja ellenére sem lett az új önkormányzat névadója, kellőképpen bizonyítja nem csupán a település XX. századi állapotát, hanem szintúgy múltját is, amennyiben a vár közelsége ellenére sem tudott kiemelkedni a Lánzséri jószág településeinek sorából. A várhoz, pontosabban a mai várromhoz való kötődése patinát, színességet és egyfajta hírességet is kölcsönöz Lánzsérnak. Ez pedig egyöntetű kettősséget jelent: a falu a vár nimbuszában sütkérezhet, a vár pedig a helyi Szépítő egyesületnek köszönhetően szószoros értelemben felébredt Csipkerózsika álmából. Egyre többen fedezik fel, látogatják, ami a tettrekészségből kifolyólag növekvő ismertséget, vonzáskkört jelent.

A mezőváros tartozékának számít a XVII. század első fele óta fennálló Blumau/Virány nevű házcsoport, amit hol külön, hol pedig Lánzsérral együtt tartottak nyilván. A Ferenc-féle kataszter elkészítésekor (1856) közös előljárója volt a két településnek, de véglegesen csak 1863-tól alkottak egyetlen politikai községet (önkormányzatot). Abban az időben Szent Mihály arkangyalt ábrázolta a pecsét, melynek német nyelvű felirata így szólt magyarul: LÁNZSÉR MEZŐVÁROS KÖZSÉGÉNEK PECSÉTJE. 

 A mindennapi élet a hűbéri világ „játékszabályai“ szerint alakult, helyesebben állandósult. Látszólag születésétől fogva minden embernek megvolt a maga helye abban a világrendben, melyet Isten akaratára hivatkozva emberek irányítottak. A hatalom és kizsákmányolás ismérveivel mégsem helytálló a társadalmi életnek csupán egyik vagy másik oldalát tekinteni, netán az egyiket a másik ellen kijátszani. A nemes és nemtelen, vagy másként a kizsákmányoló és a kizsákmányolt nem egy vonatkozásban utólagos világmagyarázatként jelenül meg. Sokkal helytállóbb az egymásrautaltság tényét helyére tenni, mert végsőfokon nem tudott volna létezni a nemesi társadalom a jobbágyok „közreműklödése“ nélkül, ugyanakkor a jobbágyok vagy az alattvaló tömegek sem találták volna fel magukat a (jog)rend megvalósítása és fenntartása nélkül. Mindez korántsem azonosítható a túlkapásokkal, a hatalommal való visszaélésekkel, önkényeskedésekkel, nem a legitimáció minden áron való hangsúlyozását jelenti, hanem csupán reális látásmódra ösztökél.

A hűbéri rend szabta keretek között teljesítették kötelességüket a Lánzséri jószág alattvalói, zsellérek és telkes gazdák, kis- és középnemesek az egyik oldalon, és nyilvánvaló volt – legalábbis rendezett körülmények között – a földesúri család gondoskodása egyrészt a védelem, másrészt a közbiztonság terén a másikon. A jogszabályokat írásba foglalták, tulajdonképpen ezek a források tájékoztatnak a terhek viseléséről, a tizedről és robotról. Tilalom Leuel az Lansery Joßaghnak címet viseli az a szabályzat, ami az említett értelemben az isteni rendre épít: Elsöben az biro Eskötek az Egez keössegel egiut Foglaliak magokat az I[ste]n ßolgalatiara es Teßteletere mindeneknek Elöte magok ugy viselvin, hogy [ne] legien Felfualkodas közetek az Töleciben valo Dologban se Ruhazatiokban, hanem Giakorta valo Templomban menetelevel I[ste]n Egel es ßolgalatal Leny, kialtkepen az Vr Testit magokhoz Veny.  A továbbiakban vegyesen következnek a gyakorlati utasítások és az erényes életre való felszólítások, így a hamistanúság, Malificus Persona Ember befogadásának büntetése stb. A gyakori tűzesetek elkerülése végett előírták a tűzhelyek havonkénti ellenőrzését, nem kevésbé kötelezővé tették tűz esetén a tűzoltásban való közreműködést. Tilos volt a fegyver hordozás, az ablak alatti hallgatózás, a lerészegedés kocsmában. A legszigorúbb büntetést szabták ki arra, az ki Egesnek Idejen lop, Fejit joßagat el veßty.

Az 1675. évi urbárium „régi szokás szerint“ részletesen szabályozta a kötelességeket és a jogokat. A már említett cenzus 80 dénárt tett ki egésztelkes gazda esetén, ill. a teleknagyságnak megfelelően feleződött, ill. annakl negyedét vagy nyolcadát tette ki; a házas zsellérek 20 dénárt fizettek. Születés esetén a születési levél, halál esetén a hagyaték megbecsülése, úgyszintén a halotti levél kiállítása mind illetékkel járt. A telek feladása, az elköltözés csakis a földesúr engedélyével volt lehetséges. Ez esetben az illető ingóságai értékének egytizedét fizette le.

A perrendtartás az úriszékhez kötődött; a faluközösség dolgait a bíró intézte az esküttekkel. Rájuk vonatkozóan a Mária Terézia-féle úrbéri rendezés (1767) úgy rendelkezett, hogy a férfiak a földesúr három jelöltje közül választhattak, az esküdteket szabadon választották meg, igaz, a földesúr megbízottjának jelenlétében. Jobbágyoknak változatlanul tilos volt fegyver használata, a vadászat, halászat és madarászat, ellenben három napon át kötelező volt a vadak írtása. Erre a célra az uraság bocsátott rendelkezésre puskaport és golyót. Büntetés, pontosabban testi fenyítés esetén figyelembe vették a tettes nemét és fizikumát; ennek megfelelően – a vétség nagysága szerint – 24 botütést, illetve ugyanannyi korbácsütést mértek rá.

Lánzsér – mint már szó volt róla – közigazgatásilag 1971 óta Szentmárton mezőváros részét képezi; a hosszantilag épült, korábban egyutcás falu 2001-ben 285 lelket számlált. A legkorábbról fennmaradt urbáriális felsorolás alapján (1640) 21, Blumau/Viránnyal együtt 25 házban 140-150-re tehető a kettő lakossága. 1675-ben 20-ra emelkedett a telkes jobbágyok, 10-re a zsellérházak száma, Blumau/Virányban csupán öt zsellérház volt; a kettő lakóinak száma 185-190-re becsülhető. A II. József féle összeíráskor (1785) összesen 71 házban 447-en laktak; egy házra 6,3 lakó esett. Fényes Elek említett munkájában (1851) 602 lakost ad meg, valamennyien német ajkúak és katolikusok voltak. Egyébiránt a XIX. században az 1920. évi népszámlálásig a következőképpen alakult a lakosság létszámbeli fejlődése:

1836 : 592 (Fényes korábbi kimutatása szerint 488); 1869 : 567; 1880 : 635; 1890 : 599; 1900 : 542; 1910 : 547; 1920 : 540. A felfelé ívelés 1880-ig tartott, amikortól aztán éreztette hatását nem utolsósorban a vasútépítéssel összefüggésben is az iparosítás.

A XIX-XX. század fordulóján a 2.020 katasztrális hold területből 731 volt szántóföld, 12 kert, 79 rét, 72 legelő, 1.064 pedig erdő; 62 katasztrális hold nem esettt művelés alá. Önmagáért beszél, hogy az erdő Lánzsér határának több mint a felét tette ki. 119 gazdaság osztozott a csekély, mindamellett inkább sovány szántóföldeken, amit gazdaságonként 6,14 katasztrális holdnak felelt volna meg, ellenben Esterházy herceg bérlője egyedül 154 holdon gazdálkodott, így pedig 4,81 katasztrális holdra (2,81 ha) tehető egy-egy parasztgazdaság. A törpebirtokok természetesen alig biztosítottak kelégítő megélhetést a lakosságnak. Ennek következtében egyre többen az iparban keresték boldogulásukat. A helyi adottságok ennek sem kedveztek különösebben, éppen ezért másutt kellett munkát keresni. 1900-ban a község lakóinak 12,36%-a, 1910-ben 15,72%-a tartózkodott külföldön, tehát már akkor megfigyelhető volt a lakóhelytől távolabbi, sőt, távoli munkavállalás. A lánzsériak és környékbeliek számára az akkor még külföldnek számító osztrák városok, mindenekelőtt Bécsújhely, illetve Bécs jött számításba, ellenben gondolni kell a tengerentúli kivándorlásra is.

Lánzsér lakóinak vállalkozó kedve azt eredményezte, hogy 1910-ben már csak 29,07% tartozott a mező- és erdőgazdasághoz, 61,79% iparból és kézművességből élt. Magában a községben 6 kovács, 3 lakatos, egy-egy asztalos, szabó és molnár, két pék, illetve kocsmáros és négy szabó gyakorolta mesterségét. Az adottságokra jellemzően viszont 63 kőműves és 23 ács kereste meg kenyerét nyilvánvalóan nem a faluban, hanem a környéken vagy távolabbi vidékeken.

Ennek a szinte szokatlan társadalmi átrétegződésnek mind anyagi, mind szellemi téren két örvendetes velejárója emelhető ki. Mint már II. József korában is feljegyezték, 1910-re mind a 102 lakóház kőből vagy téglából épült; 1900-ban a hat éven felüliek 86,18%-a, 1910-ben pedig 88,65%-a tudott írni és olvasni. Ez az akkori magyarországi viszonylatban (66,70%) – kivéve a Dunántúl nyugati vármegyéit – hihetetlenül magas arányt jelent.  

 A várromtól mintegy 300 méterrel nyugatra elterülő Lánzsér ugyan vidéki település, mégsem mondható napjainkban kimondottan falunak, ami egyrészt az utcaképből, másrészt a házak ápoltságából, tisztaságából magyarázható. Néhány kivételtől eltekintve hiányzanak a hagyományos értelemben vett parasztudvarok. A régi házak tatarozott állapotban, az újak nem egy esetben villaszerűen építve bizonyos értelemben kispolgári benyomást keltenek. Ehhez egyfajta kettősség is hozzájárul: az ingázók eleve bizonyos városias életmódot honosítottak meg, a beköltözők viszont – bár a falusias környezetet keresik – magukkal hozzák a polgárias vonásokat. A növekvő idegenfordalom, különösen a Lánzséri hegyek természeti területté nyilvánításával végül is a történelmi múlt felelevenítésének és ápolásának kedvez. A kirándulók sokaságába egyre több látogató vegyül Magyarországról.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Tóth Attila - Tatabánya

A minap jártunk a Lánzséri várban és a helyszínen hiányoltuk a vár történetét ismertető táblát, írást. Hazatérve, az Internet segítségével megtaláltuk ezt a weboldalt mely kielégítette felébredt kíváncsiságunkat.

Köszönjük szépen ezt az érdekes, összefoglaló anyagot!

Amennyiben bármilyen további információhoz lehet jutni a vár történetével kapcsolatban kérem tegyék itt közkinccsé!

Tóth Attila 2008.06.17.

 




Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Március / 2021 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 393691
Hónap: 5169
Nap: 145